Bejegyzések

Portré Papp Zsombor-ról

Kép
Az interjú előtt pedig még egy kis bevezető, a sportág történetéből. A kézilabda az 1800-as évek végén, az 1900- as évek elején kezdte térhódítását, az akkorra túlságosan elvadult foci és rögbi háttérbe szorításával. Népszerűségét annak is köszönhette, hogy ez végre egy olyan sportág volt – ami egyrészt se nem a torna, se nem a foci és a rögbi nem volt –, amely könnyed, szórakoztató, és végső, de nem utolsó sorban férfiak, és nők is játszhatták. A századforduló környékén 3, „elődjátéknak” mondható sportágból fejlődött ki, Európában. Eleinte még létezett nagy-, és kispályás kézilabda is (ez előbbit futballpályán játszották, 11-11 játékossal), de 1966 után – érdeklődés hiányában – nem rendeztek több nagypályás kézilabda mérkőzést, így a sportág eme változata gyakorlatilag megszűnt létezni. Ez valószínűleg úgy fordulhatott elő, a század elején még oly népszerű sporttal, hogy kis pályán játszott „testvére” sokkal mozgalmasabb, lendületesebb volt, így egyszerűen nagyobb népszerűségre te

Tudósítónk Ausztriából

Kép
Amikor az osztállyal nyolcadikban év végén Bécsbe mentünk osztálykirándulásra, még fogalmam sem volt, hogy a következő évet itt fogom kezdeni. Emlékszem, nagy büszkén beszélgettünk angolul a barátnőmmel egy menő szörfös bolt eladójával. Emlékszem a gondolatra is, amikor az eurókat számlálgattam a kezemben, vajon milyen érzés lenne ha egyszer kiköltöznék és ez lenne a hivatalos eszköz a fizetésre? Ez a gondolat akkor még álomszerű volt, annak ellenére, hogy anyával rengeteget beszélgettünk arról, hogy egyszer majd ki szeretnénk költözni. Ebben a pár napban még fogalmam sem volt arról, hogy amikor hazaérek anya azzal fog fogadni, hogy elküldte az önéletrajzát két iskolának Ausztriában.  Hiába bátorítottam anyát eddig mindig, amikor ténylegesen feljött a lehetőség, hirtelen arcon csapott, hogy ez a valóságban is megtörténhet. Hirtelen nagyon rövidnek tűnt a nyár, és nagyon valósnak a következő évkezdés.  Általában, amikor az ember állást keres külföldön, akkor negyven-ötven állásra is jel

Képtelen krónika - ajánló

Kép
Ez a podcast történelmi eseményeket dolgoz fel, amelyekről talán már hallottál, de nem tudod, hogy pontosan hogyan is történtek. Három jóbarát Stöki, Grath és Mazur főleg a humorra mennek rá, az egyikük felkészül egy témából, a másik kettő pedig értékes hozzászólásokkal (ez általában azt jelenti, hogy széttrollkodják szóviccekkel  és egy kis fekete humorral) bővítik a történetek. A bátyám mutatta meg nekem őket először és báb a részek elég hosszúak, és rólam tudni kell, hogy nem igazán köt le a történelem, egyhuzamban végighallgattam ahàny rész csak kint volt. Szerintem ennyit még életemben nem nevettem. Zseniális, ahogy elmondják a történetet, hozzáértően, látszik, hogy valóban időt és energiát fektettek abba, hogy minél pontosabban adhassák át a hozott témát és annak hangulatát, körülményeit. Attól, ahogy ők elmesélik, a hallgató (legalábbis én) is belelkesedik. Nagyon ajánlom mindenkinek! Az én egyik személyes kedvencem: Az orosz balti flotta útja címre hallgató rész, amely a japán

Interjú Biró Viktorral

Kép
Hogy jött a testnevelés az életedbe? Vidéki vagyok, Zánkai, ami egy 7-800 fős település. A nagyszüleimnél laktunk a falu szélén, mellettünk már mező és erdő volt, ott éltem 4 éves koromig. Utána költöztünk el a nagyszülőktől, de maradtunk ugyanabban a faluban, csak egy olyan vidékre költöztünk, amit lakótelepnek hívtak, de családi házak voltak. Körülbelül egyszerre épült az egész utca, ott volt 8-10 család nagyon hasonló korú gyerekek voltunk együtt, úgyhogy rengeteget voltunk kint a mezőn, állandóan kint töltöttük az időnket, fára másztunk, fán építettünk bunkikat, minden délután kint voltunk - igazából erről szólt az egész napom, hogy ott kint voltunk. Amikor már nagyobbak voltunk, akkor ilyen háborúkat folytattunk egymás között, rendesen volt, hogy árkot ástunk, dobáltuk, hajigáltuk egymást mindenfélével. Megjöttünk a suliból, valamennyi leckénk volt - nekünk volt leckénk - azt megcsináltuk hamar, utána estig kint voltunk, amíg be nem sötétedett, mindig kint játszottunk. Így visszag

Karinthy nyomdokain

Kép
Felszálltam a vonatra és elindultunk. Magunk mögött hagytuk a kis, jelentéktelen állomást, ahol jó, ha óránként egy vonat megállt. És még állomásépület sem volt. Csak a peron, 1 db jegyautomatával, és az óriási parkoló, melyben elvétve talán, ha öt autó állt, és az automatizált jelzők, sorompók.   Egy ideig még néztem a kihalt, kora délutáni állomást, ami így, a november közepi szürke időben még sivárabbnak hatott. Aztán jött a kanyar és az egész eltűnt előlem . Már csak az unásig ismert csenevész, az évszaknak megfelelően lombjukat vesztett akácokat, a kiszáradt nádast tudtam volna nézni, így inkább elővettem egy könyvet és hagytam, hogy az előző este félbehagyott történet ismét magával ragadjon. De nem ragadott. Pontosan úgy nem, ahogy az lenni szokott. Egyszerűen nem tudtam odakoncentrálni. Minden bekezdést legalább kétszer el kellett olvasnom, mert az 5-6. sornál jöttem rá, hogy igazából halványlila fogalmam sincs arról, mit olvastam. Szóval az egész inkább szenvedés volt, mint bár